Amikor a motivációról gondolkodunk és beszélünk, pillanatok alatt az élet nagy kérdéseivel találjuk magunkat szembe. Mi szerez nekem örömet? Mitől vagyok boldog? Mit akarok az élettől? Ki vagyok én? Ez nem véletlen, ugyanis a motiváció a személyiségünk legmélyéről fakad. Ha a motivációnkat akarjuk megtalálni, fejleszteni vagy megismerni, ahhoz önmagukat kell megtalálni, fejleszteni és megismerni.  Ha pedig egyszer sikerült, akkor 10 év múlva egy másik önmagunkkal kell megtennünk ugyanezt, még 10 év múlva pedig újra... Vagyis ez egy soha véget nem érő folyamat. Madách szavaival sokkal szebben: „A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.”

Semmi nem örök, csak a változás  

Ez lehet jó és rossz hír is egyszerre. 

Vannak, akik számára gyerekkoruktól egyértelmű, hogy mit akarnak kezdeni az életükkel, másoknak idővel, talán középiskolás koruk végére körvonalazódik, hogy milyen szakma, életmód, családmodell stb. az, ami boldogítja őket. Dolgoznak érte, megvalósítják, hosszú évekig jól is érzik magukat benne, aztán egyszer csak azt veszik észre, hogy a régi dolgok már nem vagy nem úgy működnek. A szeretett foglalkozás már nem lelkesít, vagy az élethelyzetünk változik meg (haláleset, válás, gyerekek kirepülése stb.), a korábbi kikapcsolódási formáink már nem pihentetnek, inkább idegesítenek és így tovább.

Ez azért van így, mert a fenti változók mellett mi magunk is folyamatosan, életünk végéig változunk, így logikus, hogy az egykor kiválasztott életcélok nem, vagy nem mindig, esetleg gyakran nem tartanak ki egy életen át. Ahhoz hasonló ez, mint ahogy a testméretünk, ízlésünk változásával is mindig új ruhára van szükségünk. Kinőtt vagy hozzánk nem illő darabokban soha nem fogjuk komfortosan érezni magunkat, lehetnek bármilyen drágák, szépek vagy divatosak. Időről időre ott találjuk magunkat a kérdőjelek erdejében, és újra ki kell találnunk, hogy mit is kezdjünk az életünkkel. Talánrossz hír, hogy nem elég egyszer kitalálni a választ, hanem újra és újra, életszakaszról életszakaszra vonatkozóan meg kell keresnünk. Nincsen olyan, hogy A VÁLASZ, ami egész életünkben kitart.

Van azonban jó hír is: mégpedig, hogy sohasem késő. Azok a magukat kevésbé szerencsésnek érző emberek, akik még a harmincas, negyvenes, ötvenes éveikben sem találják a helyüket, az útjukat, a motivációjukat, vagy a választ a mi hajt téged az életben? kérdésre, ugyanott vannak, mint azok, akik egyszer-kétszer már megtalálták, de most újra át kell gondolniuk az életüket. Ugyanolyan tanácstalanok és ijedtek lehetnek, az első csapat csak annyiban különbözik a másodiktól, hogy már rendelkezik tapasztalattal arról, hogyan is fogjon hozzá. Ez pedig kulcsfontosságú lehet: a tapasztalatszerzés, a cselekvés. Ha gödörben vagyunk, megrekedtünk, elakadtunk, üresnek és értelmetlennek érezzük az életünket, akkor az egyetlen dolog, ami biztosan segíteni fog, az az aktív cselekvés, a tapasztalatszerzés. 

Ha folyamatosan falakba ütközünk...

Biztosan mindenki tapasztalata már, hogy vannak olyan időszakok az életben, amikor úgy érezzük, hogy folyamatosan akadályokba ütközünk, amelyek gátolják terveink megvalósulását, vagy nem látjuk tőlük a probléma megoldását, esetleg magát a valódi problémát sem.  Képzeljük el mindezt egy falként, aminek át szeretnénk jutni túlsó oldalára. Mit csinálunk? Nekifutunk, próbáljuk áttörni, de nem sikerül. Nekifutunk még egyszer, ezúttal átmászni próbálunk rajta, de így sem sikerül. Ezért levonjuk a konzekvenciát, hogy ezen a falon nem lehet átmászni, és feladjuk az egészet. Pedig, ha kicsit közelebb vagy távolabb mennénk, vagy hunyorítanánk, esetleg félretolnánk a falat beszövő borostyánt, akkor látnánk, hogy van egy ajtó, amin keresztül könnyedén átsétálhatunk a túloldalra. Képletesen ezt csináljuk, amikor nem változtatunk a gondolkodásmódunkon, a nézőpontunkon, a hozzáállásunkon, hanem mereven ragaszkodunk az eredeti terveinkhez, korábbi elképzeléseinkhez, megszokott megoldási módszereinkhez.  Miért tesszük ezt? Nem azért, mert alkalmatlanok vagyunk, hanem mert a világot tanult gondolkodási mintázatok, hiedelmek, saját értékeink szűrőjén keresztül nézzük. Ezért fordulhat elő, hogy valaki például úgy érzi, hogy nem igazán tehetséges semmiben, vagy nem is érdekli vagy lelkesíti őt különösebben semmi sem. Az is gyakori kifogás, hogy „túl késő már valami újba kezdeni”.  

Ez a szűrő, szakszóval attitűd, amin keresztül a világot nézzük, egyénenként nagyon eltérő lehet. Ugyanazt a helyzetet két ember képes teljesen ellentétesen is értelmezni. Tipikus példa erre a vízzel félig töltött pohár esete, amiből egyesek csak a hiányzó részt, mások a meglévő tartalmat látják. Az attitűdjeinken kizárólag új információk, tapasztalatok, élményekszerzésével, befogadásával tudunk változtatni.

„A tett halála az okoskodás”

Ez tehát egy egyetemes jó tanács az élethez: cselekedjünk! Ha a kanapén ülünk, sorozatokat nézünk és megmagyarázzuk magunknak, hogy mit miért NEM csinálunk, miközben sajnáljuk magunkat, attól nem lesz jobb az életünk. Ha teszünk valamit, tulajdonképpen szinte bármit, az már jó irány. (Természetesen a tettek körébe nem beleértve a különböző önpusztító tevékenységeket, mint például azt, hogy leisszuk magunkat a sárga földig, belövünk egy adag heroint és hasonlók.) Az sem szükséges, hogy a cselekvés kapcsolatban legyen a (még nem létező, új) életcélunkkal, elég, ha jól érezzük magunkat tőle vagy látható eredményt hoz. Például táncolunk otthon; meglocsoljuk a ház előtt a virágokat; takarítunk és selejtezünk; kérünk egy motivációs videót; csatlakozunk egy természetjáró körhöz; beiratkozunk egy virágkötő tanfolyamra; kifestjük a konyhát; elővesszük a varrógépet és varrunk; megjavítjuk a csapot és a meglazult konnektorokat; festünk egy képet; kötünk egy sálat az unokánknak és még folytathatnánk a sort. A lehetőségek száma végtelen. Hogy miért nem tesszük ezt mégsem, miért maradunk inkább a jól ismert köreinkben, hiába nem boldogítanak már vagy nem is boldogítottak soha? 

 Mert kimozdulni a komfortzónánkból nehéz, pedig a változáshoz szükséges. Erről szól majd a következő bejegyzésünk.